|
Hajónapló
A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekből, elemzésekből válogatunk.
Piacra viszed az önbecsülésed
|
Russel Crow színész. Kriston László, Magyar Narancs, 2005. szeptember 15.
Az
undokságáról hetedhét országban híres, paparazzipofozó, étteremszétverő
Crowe most nem olyan pökhendi, mint három éve, amikor az Egy csodálatos
elme kapcsán találkoztunk Berlinben, ahol jókat fintorgott a
kérdéseimen. A változás oka: egy házasság, egy gyerek. Mosolyog,
viccelődik, de azért továbbra is el van szállva. „Én vagyok a király" –
sugallja a Gladiátor, az L. A. Confidential, a Kapitány és katona, a
Bennfentes sztárjának viselkedése. A remény bajnoka főszerepében
látható a hazai mozikban. – Az Egy
csodálatos elme után A remény bajnokában újra összeállt Ron Howarddal.
Ön kereste meg a forgatókönyvvel a rendezőt. Miért gondolta, hogy ő a
megfelelő ember erre az amerikai tőzsdekrach idején játszódó
boksz-filmre? – A könyv jó ideje
körözött már Hollywoodban. Amikor a kezembe került, nem küldtem szét
tíz rendezőnek, ahogy azt mások szokták, arra várva, ki jelez végül
vissza. Egyből Ronhoz fordultam. Az Egy csodálatos elme készítése során
szerencsém volt alaposan megismerni őt. A film népszerűsítése alatt
pedig, amikor bejártuk a világot, közeli barátok lettünk. Ron mesélt a
családjáról: anyai nagyapja kereskedő volt, és 1929 után esténként
őrizniük kellett a boltot, nehogy az éhező tömegek széthordják az árut.
Ron első komoly filmje, amit tizenhat évesen rendezett, dokumentumfilm
volt a nagy világválság időszakáról. Tudtam, hogy a téma közel áll a
szí-véhez, azt is, hogy rajong a sportokért. Tudtam, hogy
intellektuális értelemben meg-lehetősen agresszív fickó. Ha valamire
ráteszi a kezét, azt addig nem ereszti, míg a lehető legjobbat ki nem
préseli az alapanyagból. Karrierjén határozott fejlődést lehet
megfigyelni a Csobbanástól meg a Selyemgubótól az Egy csodálatos elméig
- egyre érettebb módon közelítette meg a közönséget. Azonnali kedvező
válaszra számítottam. Mégis, miután elolvasta a könyvet, meglepő módon
fintorogva csak annyit kérdezett: "Azt értem, te miért akarsz benne
lenni ebben. De nem látom értelmét, miért nekem kellene megrendezni?!"
Elkezdtem erősködni, párhuzamokat vonni a korábbi filmjeivel. Egyszer
elmagyarázta nekem, hogyan dolgozta ki a Lánglovagokat, amelynek közel
fele tűzjelenetekből áll: minden egyes tűznek önálló karaktert adott.
Az egyik a folyékony tűz, a másik a napalmbombát idéző vietnami tűz és
így tovább. Nem restelltem a saját eszközeit fordítani ellene: "Ron,
fogd fel A remény bajnokát úgy, mint a Lánglovagokat. Minden egyes
bunyónak másmilyennek kell lennie." Hét hónapi noszogatás után végre
beadta a derekát. Mert amikor azt állítom, Ron agresszív intellektuális
értelemben, nem azt értem ezalatt, hogy gyors is.
– Nem tartott attól, hogy a film túlságosan felmagasztosítja a főhőst? –
Sok amerikai kritikus kajánul megjegyezte: "De hisz ez a fickó
valóságos szent!" Ha jól megvizsgáljuk a sztorit, világossá válik, hogy
alapvetően egy egyszerű és tisztességes férfiról szól. Miután anyagilag
teljesen tönkrement, vallásos ember létére abbahagyta a templomba
járást: úgy döntött, saját kezébe veszi sorsát, és teljes felelősséget
vállal családja boldogulásáért, amibe még a Jóisten se szólhat bele.
Sajátos sikertörté-netet valósított meg: megcáfolva minden
valószínűséget, bokszvilágbajnok lett. Olyan nagy téma volt a maga
korában, hogy tíz nap alatt ötször szerepelt a The New York Times
címoldalán. Nem szent ő, hanem olyasvalaki, aki mindennél előbbre
tartja a családja boldogságát. Akárcsak az emberek nagy része. – Egyébként mint gondol a bokszról? –
Hajlamos vagyok hülye időtöltésnek tekinteni - hacsak nincs valami
karizmatikus az adott meccsben. Kölyökként például megszállott Muhammad
Ali-rajongó voltam. Ezt leszámítva szerintem elég idétlen dolog a
bokszolás. Két fickó a ringben, rövidgatyában, kesztyűvel a kezén
agyonpüföli egymást. Ugyanakkor hatalmas bátorság kell ehhez a
sporthoz. Pontosan a rövidgatyás szitu meg a rád szegeződő több ezer
szempár miatt, amelyek elől nincs hova futni, mert be vagy szorítva egy
zárt térbe. Nem tudom, maga próbálta-e már, de fokuszálni és észben
tartani, melyik az én térfelem, méghozzá úgy, hogy közben egyfolytában
ütések érik a fejemet, nem gyerekjáték. És a küzdelem végén egyikőnk
nagy bajban lesz. Veszteni fog. Tulajdonképpen az egész önbecsülésedet
a piacra viszed. – New
Yorkban ugyancsak bokszolós kedvében volt, amikor hozzávágta a
telefonkagylót egy hotel alkalmazottjához. Egy tévés talk-showban
eldicsekedte, hogy rendőr barátai elsimították az ügyet. Mire azonnal
vizsgálat indult. – Mostanában nem e körül járnak a
gondolataim. Egyébként sincs ínyemre, hogy erről beszéljünk. Csak
annyit mondhatok: egyelőre semmi előrelépés az üggyel kapcsolatban. Ez
egy rendhagyó eset. – Említette, hogy Ron Howarddal hét hónapig elemezték a projektet. –
Az a helyzet, hogy ha a forgatókönyv jó, akár holnap készen állok, hogy
nekivágjak a munkának, függetlenül attól, hogy kitalált vagy valós
figurát kell játszanom. Hamar elszánom magam, mivel ebben a szakmában
erre van szükség. Ugyanakkor az én döntésem, hogy hónapokat töltsek a
figurával, és lassan, elemezve építsem fel. Minél többet foglalkozom a
karakterrel, minél több munkát fektetek bele, annál jobban élvezem a
munkafolyamatot. Furcsa egy foglalkozás a színészet: a forgatáson
napról napra zavarba hoznak. Hajnali ötkor kelsz, hogy a tél kellős
közepén felvegyenek veled egy nyári strandjelenetet. A színészetnek nem
sok köze van ahhoz a mércéhez, amit a társadalom elvár a férfiaktól.
Rengeteg híres színész ment keresztül önvizsgálati válságon: elég
maszkulin az, amit csinálok? És ez nem csak narcizmus. Még Sean Penn is
évekig rágódott ezen, néhányszor abbahagyta a színészetet, mert úgy
érezte, nem elég jelentős az, amit csinál. –
Ritkán áll kamera elé. Legutóbbi találkozásunkkor azt mondta, átlagosan
száz forgatókönyvből vállal el egyet. Hogyan tölti a szabadidejét? –
Nem járok irodákba feleslegesen. Sydneyben lakom, és a farmomon időzöm,
ötszázhatvan kilométerre Sydneytől. Nagyzolásnak hangozhat, de nem
veszek részt a „bizniszben", ugyanis még mindig úgy tekintem a
munkámat, mint művészetet. És ez roppant fontos a számomra. Ha olvasok
valamit, ami megérinti a szívemet, menten elvállalom. Semmi más célom
nincs, mint történeteket mesélni, amelyek megérintik az embereket. Csak
egy sztorit. Nem váltjuk meg vele a világot, nem változtatjuk meg a
politikai rendszert. De ha a nézők úgy jönnek ki a moziból, hogy a film
egy kicsit felemelte őket, akkor jól végeztem a dolgomat. Ez a film is
hasonlóról szól: addig nem hal meg valaki, amíg megőrizzük őt a
szívünkben. –
Ridley Scott révén a Gladiátor önt a filmszakma magaslatai-ra
röpítette. A brit rendező volt az egyetlen híresség a lakodalmán. – Micsoda bulvármagazinos nyelvezet! "Híresség!" A legkiválóbb auteurök egyike. – Akivel most új filmet forgat. –
Egy alacsony költségvetésű vígjátékot Franciaországban. Nem azt a fajta
dolgot, amit elvárnának tőlünk, mondjuk egy százötvenmillás, vérben
fröcsögő filmet. A helyzet ugyanaz, mint A remény bajnokával: a második
együttműködés egy rendezővel könnyebbé teszi a dolgokat. Nemcsak a
történet megértése és tisztelete viszi a szekeret, de a mély barátság
is. Hogy nem kell már lábujjhegyen óvakodnunk a másik körül. Ez nem azt
jelenti, hogy durvák vagyunk egymással, hanem azt, hogy a barátod
kedvéért hajlandó vagy megfeszített erővel dolgozni, akár sok hosszú
munkaórán át. Még csak öt napja tartott a forgatás, amikor a francia
stáb panaszkodni kezdett a producernek: „Ez kész őhrület! 'Ogyan
lehetnek képeszek ehre? A 'ahrmadik naphra ötvenöt beállításszal
végeztek! Ha így folytatják, 'áhrom hét alatt kinyiffantanak minket
ezek a nyavalyászok!" Azt hiszem, ez szó szerint így hangzott el.
Ridley nem totojázik, maximum két-háromszor vesz fel egy jelenetet,
aztán már lépünk is tovább. Azért csodálatos vele együtt dolgozni, mert
sosem hagyja nyugodni a képet: amíg visszasétálok a díszletben a
kezdőponthoz, hogy másodszorra felvegyük a jelenetet, ő biztosan a
kamerastábbal tárgyal, hogy valamit változtasson a felvétel módján.
Nála nincs két egyforma felvétel. Kriston László Piacra viszed az önbecsülésed. Russel Crow színész, Magyar Narancs, 2005. szeptember 15.
|
|
|